Az a baj, hogy a megye történelme, de még inkább a területé, amelyen található hosszú, a könyv pedig rövid. Helyesnek látszik tehát, ha keresünk egy pillanatot, ahonnan elkezdhetjük gombolyítani történelmünk fonalát. És e célból szinte önmagától adódik a honfoglalás kora. Annál is inkább, mert könyvünknek nem lehet célja, hogy tudományos alapossággal elemezze e terület õstörténetét.

Amennyiben hinni lehet a Névtelen Krónikásnak, a területen élõ népcsoportok békésen fogadták honfoglaló eleinket. Észak-Magyarország néhány területét a honfoglalókkal érkezõ kabar törzs szállta meg és vonatkozik ez Kelet-Nógrádra is. Ugyanakkor Nógrád középsõ és nyugati területeit Szovárd, Kadocsa és Huba vezérek hódították meg, akiknek neve török eredetû ugyan, ám ebbõl nem kell messzemenõ következtetést levonni, ismerve a magyarok akkori névadási szokásait. A benépesedés részleteit nem ismerjük, így például nem vagyunk biztosak az egyes települések állandósulásának, kialakulásának idõpontjában sem. Annyi talán bátran kijelenthetõ, hogy a korábbi lakosok elõbb-utóbb elfogadták õseink életvitelét, beolvadtak a hódítóként érkezõ nemzetségekbe. A mai Nógrád területét Árpád a vele érkezõ törzsfõk tulajdonába adta, így jelent meg itt a Gyarmat, a Jenõ, a Keszi, a Tarján nemzetség, akiknek nevét jó néhány településünk a mai napig õrzi. Lényeges momentum, hogy a már kialakult és akkoriban nagyon fontos sókereskedelem úvonalát õk is megõrizték, emiatt erõsítették meg a korábbi földvárat, Nógrádot, amelyrõl végtére is megyénk a nevét kapta.
Legõsibb várunk még ma is, csaknem teljesen elpusztult falaival, romjaiban is történelmi hangulatot áraszt és méretei lenyûgözik a szemlélõdõt. Egyébként arról Anonymus is említést tesz. Mielõtt azonban a várak kapcsán rátérnénk az ezredforduló talán legjelentõsebb vívmányára, a vármegye rendszerre alapuló közigazgatás megszervezésére, említést kell tennünk a honfoglalást követõen Nógrádban megtelepülõ legkorábbi nemzetségekrõl. Mai ismereteink szerint legkorábban a Kacsicsok telepedtek meg, majd érkezett a Záh, a Szolnok, a Rátót, a Zsadány, a Csák és még néhány nemzetség. Ez a folyamat valamikor a XIII. században zárult le.
Az Árpádok dinasztiája 450 év alatt 28 uralkodót adott az országnak és a magyar történelem egy nagyon jelentõs korszakában állt népe élén. Az Árpádok története tehát fél évezreden keresztül meghatározta Magyarország sorsát, s mindemellett alapvetõen befolyásolta az egész közép-európai régió történetét, hogyne lett volna hatással Nógrád megye történetére.
Szent István a valaha élt legnagyobb magyar államférfi, mondhatni pogány családi környezetbõl kiemelkedve vált a latin rítusú keresztény hit meggyõzõdéses hívévé, amely életének meghatározó, minden lépését megszabó élménye is volt egyben. Egy új magyar államot hozott létre, amely erõteljes német hatásokat fogadott magába ugyan, de sajátos magyar jellegét és függetlenségét megõrizte. Õ vetette el a kereszténység lassan terebélyes fává növõ magvát hazánkban. A Kárpát-medence egésze fölött érvényesült akarata, emiatt õ tekinthetõ a mai értelemben vett Magyarország megteremtõjének. Megyénk sorsát is eldöntötte, amikor a már említett és általa létrehozott vármegyerendszerben helyet jelölt ki Nógrádnak.
Az õ halálát követõ zûrzavaros esztendõk újra a bizonytalanság érzetét keltették országszerte, s természetesen itt is. Talán ennek is köszönhetõ, hogy ebben a korszakban több vár, de legalábbis fallal körülvett lakóhely épült megyénkben. A várak katonai, politikai, hatalmi és közigazgatási szerepérõl vannak ismereteink, ám a megye egykori területén emelt erõsségek mindennapjairól e korszakból nem sok információval rendelkezünk.
Az eddigieket összegezve elmondható, hogy e korszakban felépült egy állam, kialakult, majd megerõsödött egy új társadalmi forma, amelyhez a népesség - függetlenül a társadalmi rétegzõdésben elfoglalt helyétõl - alkalmazkodott. Ezt a folyamatot, mint az egész ország történelmét, megyénkben is kettévágta a török. Nógrád történelmének e szakaszára, helyesebben annak elsõ periódusára, a legnagyobb hatással a Budai vár török kézre kerülése volt.
Manapság elõnyként értékeljük megyénk és a fõváros közelségét, akkor azonban ez kifejezett hátránynak bizonyult, hiszen Nógrád a legveszélyeztetettebb területek közé soroltatott.
Több nemesi család a mai Ausztria területére menekült, míg az itt maradottak erõsíteni igyekeztek váraikat, esetleg újakat vásároltak, reménykedve abban, hogy azok menedéket nyújtanak a mindent elpusztítani látszó, alig ismert ellenséggel szemben. Sötét évek voltak azok, amikor nemcsak a törökök, hanem az osztrákok is pusztították a megyét, és ha ez esetleg nem lett volna elég, az itt maradt nemesi családok is rabolták egymás birtokait.
A következõ korszakra a várháborúk jellemzõk, ekkor került sor a magyar történelem egyik legdrámaibb epizódjára, a drégelyi vár ostromára, hõsies védelmére, majd elestére 1552. július 9-én. Szondi Györgynek, valamint mindösszesen 120 katonájának hõsiességét még a nemes ellenfél is elismerte, aki díszes temetést rendezett a várkapitánynak. Mi több, még beszédet is mondott a sírjánál. A hõs Szondi földi maradványait valószínûleg a községtõl kissé távolabb esõ Aranygomb-hegy rejti, bár van más nézet is, amely szerint a közelebbi Babat-hegyen temették el. Ehelyütt a feltételezett sír felett kápolnát emeltek 1885-ben, ám az idõközben megrongálódott és 1975-ben elbontották. Emléküket megõrzi az egykori kápolnához vezetõ út melletti hársfasor és minden magyar emlékezete.
A török elõnyomulása folytatódott tehát a vármegyében, sorra estek el az erõsségek és a hódítók megkezdték az új hatalmi rendszer kialakítását. 1553-54-ben valamennyi nógrádi porta behódolt és 1575 és 1593 között tulajdonképpen a vármegye teljes területe a törökök kezére került.
Mozgalmas idõszak következett ezután: a 15 éves háború, majd a második török hódoltság, ám ezek részletezésére nincs itt lehetõségünk. Végül is 1685. augusztus 19-én Nógrád vára újra magyar kézre került, és ezzel megszûnt a megye területén a török hódoltság, amelyen az itt élõ népesség leírhatatlan szenvedés és pusztulás árán jutott túl. Lassan lezajlott az újratelepítés, a benépesülés második korszaka, helyreállt a településszerkezet.
Látni kell azonban azt is, hogy a törökök kivonulása után valójában nem javult a helyzet, sõt megkockáztatható, hogy romlott. Ennek bizonyítéka az 1699-ben megkötött karócai béke, amelybõl egyértelmûvé vált, hogy Bécs nem államként, hanem leigázott tartományként kezeli hazánkat. Ezért került sor a Rákóczi-szabadságharcra, amelyben Nógrád megye ismét kitüntetett szerepet kapott.
A magyar történelem egyik legismertebb mozzanatának eseményeit nem kell taglalni, annyit azonban mégis érdemes elmondani, hogy a szabadságharc kezdetének idõpontját 1703. június 16-ra tesszük, amikor Rákóczi Ferenc kíséretével átlépte a magyar határt. A Nógrádban Rákóczit támogató nemesek központja Losonc volt és közülük a szabadságharcban többen töltöttek be fontos posztokat, úgy katonailag, mint a Rákóczi által létrehozott udvari tanácsban.
Nógrád megye szempontjából azonban a leglényegesebb a Szécsényben megtartott országgyûlés, amely 1705. szeptember 16-tól október 3-ig ülésezett a városban. Túl országos jelentõségén, megyénk szempontjából azért volt fontos az esemény, mert új, addig ismeretlen politikusok kerültek elõtérbe, akiknek példája a soron következõ generációkra erõs hatást gyakorolt.
A kompromisszumok alapján megkötött Szatmári-béke véget vetett a szabadságért vívott nagy küzdelmüknek, de mint tudjuk, csupán viszonylag rövid idõre. Az elõzõ századok történései alapján tudomásul kellett venni, hogy a magyarság ugyan rá jellemzõ makacssággal ragaszkodott függetlenségéhez, ám annak kivívására, hõsiessége dacára még nem volt képes. És az is a tanúságok közé tartozott, hogy az Európához viszonyított folytonos elmaradásunkat soha nem tudtuk ledolgozni, mindig csak átugrani. Ekkor az ugráshoz szükség volt a Szatmári-békét követõ fegyvernyugvásra és a helyzetbe való átmeneti beletörõdésre.
A század közepétõl a közgondolkodásban végbement változások hatása alól a megye sem tudta kivonni magát, de nem is akarta. A változás lényege, hogy fokozatosan kialakult az igény a Habsburgoktól különálló, önálló nemzeti állam létrehozására. Leegyszerûsített azonban ez a kép. Kár lenne tagadni, hogy kettészakadt ebben a korszakban a nemesi Magyarország. Egyik fele beletörõdött az osztrákok uralmába és birtokain megülve gazdálkodott, miközben örült annak, hogy megóvhatta elõjogait.
Nógrád megyében viszont felerõsítette a változás iránti igényt, hogy 1823-ban a megye vezetõ politikusai szembehelyezkedtek azzal a királyi leirattal, amely újabb adót és újoncokat követelt. Nógrád megye azon vármegyék között volt, ahol csak katonai erõszak alkalmazásával tudták kikényszeríteni a királyi döntés végrehajtását. Ez a konfliktus érthetõen hosszú ideig befolyásolta a központi irányítás és a vármegye kapcsolatát. A probléma azonban ennél sokkal mélyebb volt: világossá vált, hogy a feudális viszonyok valójában már nem tarthatók.
A reformkor egyik meghatározó eseményének az 1825-ös országgyûlést tartjuk. Ekkor már 13 éve kormányzott a császár úgy, hogy egyszer sem hívta össze az országgyûlést. Elképesztõen magas adókat vetett ki és a forint leértékelésével elszegényítette az országot. Minden magyar család számára húsbavágóan fájó volt, hogy erõszakkal fogdostatta össze az újoncokat. A felháborodás igen nagy hullámokat vetett, amelyek egész Bécsig ellátszottak. Annál is inkább, mert nem "jött-ment firkászok" és "kóbor kisnemesek", hanem a kormány által hivatalukba állított megyei tisztviselõk, nagy hírû irodalmárok, de még nagyobb hatalmú fõrendi személyiségek adtak hangot elégedetlenségüknek.
Ilyen körülmények között került sor az országgyûlésre, amely jelentõs mérföldkõként értékelhetõ Nógrád életében is, hiszen a megyét két kiemelkedõ és az új irányvonalat határozottan követõ politikus képviselte: Gyurcsányi Gábor és Prónay János. Az országgyûlést követõen még inkább megélénkült Nógrádban a politikai élet. Ennek kereteit a soron következõ, az 1830-as országgyûlésre történõ készülõdés adta. Az évtized végére megjelent Nógrádban a fiatal nemeseknek egy olyan csoportja, akik részt kértek a politikából és tevékenységük határozottan elõre mutatott. De már régen nem arra a langyos félszabadságra és félalkotmányosságra vágytak, amit Mária Terézia alatt érzett az ország.

A megyében termékeny talajra hullottak a Széchenyi által elvetett magvak is, így az 1848-as események hasonló állapotban találták szûkebb pátriánkat, mint az ország többi részét.
Az elkövetkezõ néhány év történései sokkal ismertebbek annál, hogysem e könyvben komoly teret kellene szentelni neki, hiszen a márciusi forradalomról és a 48-49-es szabadságharcról van szó.
A forradalom híre március 16-án már eljutott a megyébe és attól a pillanattól kezdve a vármegye vezetõi is érthetõ érdeklõdéssel várták a Pestrõl és Pozsonyból érkezõ híreket Balassagyarmaton.
A város 1790-ben lett Nógrád megye székhelye és mindig fontos szerepet töltött be a megye életében az irodalom és a mûvelõdés tekintetében. A palóc fõvárosnak egykoron csak Gyarmat volt a neve és története a régmúltban gyökerezik. 1290-ben már volt egy várszerû lakótornya, késõbb azt építették át várrá. A Balassák birtokává vált és ennek hatására a XV. század végén párosult a Gyarmat mellé a Balassa név.
1551-ben a török elfoglalta és csak az 1600-as évek elején lett ismét a magyaroké. 1648-ban a törökök újra megtámadták mintegy 4000 emberrel a várost és feljegyezték, hogy a gyarmati nõk hasonlatosan egri társaikhoz, segítették a harcosokat. 1663-ban a település szinte teljesen elpusztult és újjáépítése csak 1690-ben kezdõdött el. Érdekes, hogy az egykori vár köveibõl építették a templomot és a megyeházát.
Visszatérve az 1848-as eseményekhez el kell mondani, hogy a megyei közigazgatás csak nehezen követte az eseményeket, és a közgyûlés csupán május 22-én kezdte el megvitatni az új törvényekbõl adódó tennivalókat. Nem csoda hát, ha a megye fiatalabb politikai, közéleti szereplõi lassúnak találták ezt az ütemet. Nem tagadhatjuk, hogy a megyében a forradalmi hangulat hamarosan elmúlt, és közel sem alakultak ki azok a feltételek, amelyek meghatározták a pozsonyi és pesti eseményeket. Mindezek ellenére a megye természetesen ezer szállal kötõdik az 1848-49-es szabadságharchoz és helyesnek tartjuk, ha példaként legalább egy esetet megemlítünk.
Rétság város lakóinak emlékezetében máig él, hogy 1849 nyarán ott, az akkor még kicsiny község határában vonult ágyútûzben, menetbõl védekezve Görgey serege, miközben az ellenség folyamatosan tûz alatt tartotta a honvédeket, felgyújtva ezzel az akkori település házait.
A világosi fegyverletételt követõen sötétbe borult az ország. Vesztett háborúink közt nem az elsõ volt ez, sajnos nem is az utolsó, mégis egyedülállóvá teszi történelmünkben, hogy minden magyar, társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül, azonos önfeláldozással vett részt benne. És Világossal nem ért véget a szenvedés, hiszen következett a megtorlás. A dermedtség csak az ötvenes évek második felében oldódott, amikor már világossá vált, hogy Bécs számára is terhes a magyar ellenállás.
Mielõtt rátérnénk nemzetünk újabb sorsfordító eseményére, a kiegyezésre, le kell szögeznünk egy dolgot, amely gyakorlatilag minden történelmi korszakra igaz. Nógrád megye településein éppen úgy, mint az országban bárhol. Ezt azért fontos elmondani, mert 1867 után valóban jelentõs gazdasági változás következett be hazánkban és a megyében, de ha annak csak a fõvonulatait elemezzük, akkor könnyen elfelejtjük, hogy a hagyományait, életvitelét, termelési szokásait századokon át õrzõ kistelepülések lakói többnyire ugyanúgy élték életüket, mint azelõtt.
Elérkezett Deák Ferenc ideje: visszafogni a nemzetet, hogy bele ne fusson egy esetleges osztrák csapdába, ugyanakkor követeléseivel a realitás talaján maradni. Ám volt egy dolog amibõl nem engedett: a negyvennyolcas alkotmányból. Végtére is Ferenc József engedni kényszerült és 1867-ben létre jött a kiegyezés a már említett negyvennyolcas alkotmány alapján, megkoronázott királlyal és felelõs magyar kormánnyal.
A kiegyezés azonban nem csupán államjogi szempontból mérföldkõ, ugyanis magával hozta Magyarországon az ipari kapitalizmus térnyerését, vagyis a tõke mind intenzívebb jelenlétét. Nem véletlen ez, hiszen egybeesik az iparosodás korszakával, amelynek minõsége és üteme egyre újabb és újabb követelményeket támasztott. Addig elképzelhetetlen fejlõdésnek indult az ország. Megkockáztatható, hogy fél évszázadnyi idõ alatt ötszáz év elmaradottságát sikerült ledolgoznia. A XIX. század utolsó negyede egyértelmûen az építkezés, a tõkebeáramlás, és a gyáripar kialakulásának a korszaka. A kiegyezés messzeható eredményei közül kettõ tehát mindenképpen kiemelhetõ: a polgárság megerõsödése és a gazdaság motorjaként ható szabadverseny elterjedése. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a polgárosodás jótékony hatással volt a mûvelõdésre és a tudományra is. Mindezeknek a mechanizmusoknak hatására a társadalmon belül is oly mértékû mobilitás indult meg, hogy ahhoz képest minden korábbi korszak állóvíznek tûnik. Így történt ez Nógrád megyében is. A változások eredményeképpen itt is kialakult a "polgár" és például ebben az idõszakban biztosított magának a megye társadalmi és gazdasági életében jelentõs szerepet Losonc városa.
De valójában a XIX. század közepétõl számítható a jelenlegi megyeszékhely, Salgótarján fejlõdése is, amely magán a településen illetve közvetlen környékén található nyersanyaglelõhelyek feltárásának hatására következett be. Ennek köszönhetõ a modern bányászkodás kialakulása, a vasúti közlekedés fejlesztése, amely késõbb magával hozta a vasgyártás és az üvegipar letelepülését is. A nógrádi szénkitermelés 1880-as években bekövetkezett fellendülését és az 1880-tól 1910-ig tartó 30 éves idõszakot a nógrádi szénmedencében és Salgótarjánban máig a tõkés termelés virágkoraként tartják számon.
Mindeközben nem szabad elfeledkezni arról, hogy ezeknek a tényezõknek a hatására kialakult a környéken a nagyipari munkásság is.
Érdekes kontrasztot alkot Balassagyarmat, a megyeszékhely sorsa, amely nem tudott alkalmazkodni az új gazdasági környezethez. Éles ellentétbe kerültek egymással a feudalizmus korában kialakult hagyományok és az új kihívások. Ennek legmegdöbbentõbb eredménye volt, hogy mivel a város vezetése sem a városi ranghoz szükséges intézményi feltételek megteremtését, sem a meghatározott városi apparátus költségeinek finanszírozását nem vállalta, 1876-ban elveszítette városi státusát. Ennek következtében 1923-ig nagyközségként tartották nyilván.
Mielõtt túllépnénk az 1848-49-es szabadságharccal, a kiegyezéssel, majd az azt követõ gazdasági fellendüléssel és átalakulással fémjelzett idõszakon, feltétlenül meg kell említeni Madách Imre és Mikszáth Kálmán nevét, hiszen ennek a két irodalmi óriásnak a szellemi öröksége máig rányomja jegyét a megye kulturális életére.
A XIX. század második felének és a századfordulónak gazdasági fejlõdésére az 1914-ben kirobbant elsõ világháború tett pontot, de pontot tett az sok minden másra is. Az Osztrák-Magyar Monarchia államalkotó részeként léptünk be a háborúba, aztán mikor kikeveredtünk belõle a monarchiát már sehol sem találtuk. Helyette egy saját romjaiba hullott, kivérzett ország várt ránk. A háború alatt minden katona egyformán szenvedett, bármely nációhoz is tartozot
De a háborús nehézségekbõl ugyanúgy kivették részüket a hátország polgárai is. Ott is voltak, akik üldöztek és voltak, akit üldöztek. Voltak, akik hasznot húztak, s voltak, akik kárt szenvedtek. Amint azonban véget ért a háború, csak két kategória maradt: gyõztes és vesztes.
A Nógrád megyébõl bevonult hadköteles férfiak legtöbbje a 25. losonci és a 60. egri közös gyalogezredekhez került. Voltak aztán akik a besztercebányai 16. honvéd gyalogezredhez, vagy a 16. honvéd népfelkelõ ezredhez vonultak. De tudunk olyanokról is, akik a haditengerészet kötelékében teljesítettek szolgálatot. Az õ sorsukról mit is mondhatnánk? Mint annyian mások, számtalan véres ütközetben vettek részt és sokan közülük életüket áldozták. Számtalan név került a Nógrád megye településein felállított emlékmûvek márványtábláira.
A háborút közvetlenül követõ zûrzavaros idõszak sem hagyta érintetlenül a megyét, hiszen a cseh és szlovák politikai erõk már 1918 késõ õszétõl komolyan dolgoztak államhatáraik kijelölésén. A megye politikusai ismerték szándékaikat és bár a magyar államhatár, egyben a megye északi határának megvédéséhez katonai erõvel nem rendelkeztek, mégis elhatározták azt. Fegyveres konfliktusra 1919. január 15-én került sor, amikor cseh és szlovák legionáriusok vonultak be Balassagyarmatra. Ám a város összefogott lakossága fegyverrel számolta fel ezt a helyzetet.
A következõ hónapok honvédõ harcainak története amely komolyan érintette megyénk területét az akkori nagypolitika összefüggései miatt közismert.
Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerzõdés közvetlen és azonnal mérhetõ eredményeit mindannyian ismerjük: az ország területe 282 ezer km2-rõl 93 ezerre csökkent és az 1910. évi népszámlálás szerinti közel 21 milliónyi lakosságból az új határok közé mindössze 7,6 millió került. Ebbõl az volt az igazán fájdalmas, ami Nógrád megyét is közvetlenül érintette: az elvesztett népességbõl több mint 3 milliónyian magyar ajkúnak vallották magukat és tovább fokozta a traumát, hogy az elkerült magyaroknak mintegy a fele zárt tömbökben az új határok mentén lakott. A szerzõdés egyetlen pozitívumként visszaállította ugyan jogilag az ország évszázadok óta vágyott függetlenségét, azonban rögtön a végletekig korlátozta is azt. A békeszerzõdés legtragikusabb következménye talán az volt, hogy széttörte a monarchia szerves gazdasági egységét, ugyanakkor viszont nem gondoskodott az utódállamok együttélésének lehetõségérõl.
A magyar gazdaság megfosztva nyersanyagbázisaitól, nyitott gazdasággá vált és a soha nem tapasztalt új helyzet szerkezetváltást követelt. Mint késõbb kiderült, a tárgyalások során magyar részrõl semmiféle érvnek és logikának nem volt helye, de amikor még bíztak ennek ellenkezõjében, Aponyi Albert felszólalt és végsõsoron népszavazást javasolt az új határok menti területeken, elõre elfogadva annak bármiféle eredményét. A gyõztes hatalmak ebbe nem egyeztek bele.
Nógrád területének 42,3 %-a, összesen 117 település, közöttük a komoly fejlõdésen keresztülment Losonc került az új Csehszlovák államhoz. Mint mindenhol máshol, itt is családok, rokonok, barátok veszítették el egymást. Nem csoda hát, hogy az 1920-as évek elsõ felében a megyei politikai vezetõk egyetértettek a revíziós elképzelésekkel. Természetesen mint az egész országban, ez a fajta törekvés késõbb is a felszínen maradt, ám egyre csökkenõ mértékben. Az igazság az, hogy minden gazdasági és társadalmi nehézségével együtt a húszas évek a konszolidálódás idõszaka volt. A maradék ország talpon maradt és bár semmi sem ment igazán jól, azért sokkal jobban ment annál, mint amitõl tartani lehetett.
Ennek ellenére természetesen a kezdeti gazdasági problémák, majd a gazdasági válság komoly szociális feszültségeket okozott, így a megye területén többször is sor került szervezett megmozdulásra, mint például az 1930. április 12-én lezajlott salgótarjáni bányásztüntetésre.
És elérkezett a második világháború. Mit lehetne errõl mondani? Újabb világégés, újabb borzalmak, újabb áldozatok, úgy ahogy az egész országban, a megyében is. A frontszolgálatra bevonult férfiak száma folyamatosan emelkedett, ahogy a háborús gépezet egyre több áldozatot követelt. És ott voltak a nógrádiak a 2. magyar hadseregben. Ott voltak mindenhol, ahol magyar katona megfordult. Volt, aki haza jött, volt akit soha nem látott többet a családja. Sokan kerültek fogságba, ki Szibériába, ki pedig nyugatra. Olyan is akadt, aki egy, a megyeszékhely melletti kis faluba utazott haza a háború végén, több évi frontszolgálat után és a salgótarjáni vasútállomáson emelték le a vonatról a gyõztesek és hurcolták ki Szibériába, hogy aztán majd csak 1948-ban térjen újra haza.

E kötet tervezett terjedelme és a neki szánt szerep nem teszi lehetõvé, hogy a második világháborút és az azt követõ idõszakot ennél részletesebben elemezzük. Ám tudjuk: a történelmet valójában akkor lehet megérteni, ha

A közhiedelemmel ellentétben Nógrád megye mûemlékekben gazdagnak mondható. Sûrû településhálózattal, sokszínû építészeti örökséggel rendelkezik, amely több évszázados múltra tekint vissza.
Védett építményei között kastélyok és várak, templomok és kolostorok, polgári és népi épületek, szobrok és feszületek, tûztorony, börtön, bánya, harangtornyok egyaránt megtalálhatóak. Legrégebbiek a templomok, amelyek építése során a XIII. századtól kezdõdõen sok helyen ötvözõdött a román, a gótikus és a reneszánsz stílus. Festõi romokká váltak a török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc után hajdani végváraink, ezek az építmények ma már többnyire mûemléki védettség alatt állnak, és közülük több helyen végeztek már feltárást vagy helyreállítást. Érdemes megemlíteni az egykori földvárak maradványait, melyek száma 50 felett van.
A XVII. század végén, de fõleg az 1720-as évektõl egyaránt fellendült mind az egyházi, mind pedig a világi építészet. Ezek a barokk stílusban megformált, vagy átalakított építmények határozzák meg mindmáig megyénk mûemléki arculatát. A XIX. és XX. század fordulója, valamint a XX. század stílusirányzatai csak néhány épülettel képviseltetik magukat megyénkben.
Összegezve tehát: a természeti adottságok, õskori leletek, történelmi, kulturális, építészeti emlékek mind az érdeklõdõk, mind pedig az ezeket kutató szakemberek számára bõséges választási lehetõséget kínálnak Nógrád megyében, egész éven át. Mindent megtekinteni természetesen lehetetlenség, ám a térség legvonzóbb látnivalói, turisztikai értékei viszonylag rövid idõ alatt kényelmesen elérhetõek, bejárhatóak. Az alábbiakban ehhez próbálunk segítséget nyújtani, ugyanis a megye Budapest felõl, déli irányból közelítve az M3-as autópályán és a 21. illetve a 22. számú fõközlekedési úton, majd a 2. számú fõúton újra a fõváros felé haladva átszelhetõ, s erre az útvonalra változatos, akár több napos turisztikai program is felfûzhetõ.
A megyébe délrõl érkezve, a 21. számú fõútról kissé balra letérve, Szirákon megtekinthetõ a XVII. században épített, de a XVIII. században teljesen átépített Teleki-Dégenfeld Kastély, amely helyreállítva napjainkban szálloda és turistaszálló. A település és vele együtt a megye, de mondhatni az egész ország igen sokat nyert ezzel a felújítással, hiszen egy már pusztulásra ítélt mûemlék menekedett meg az utókornak. Más mûemléki jellegû épületeket is érdemes felkeresni a községben. A Bozó-kúriát, az evangélikus templomot, sarkában az egykoron itt álló Johanita-kolostor emberi arcot ábrázoló, faragott kövével. A templom melletti temetõben áll az 1784-ben épült Teleki sírbolt. A kastélyszálló kapcsán érdemes tudni, hogy terep-, vagy karámlovaglással, kocsikázással tehetõ változatosabbá a program.
A 21. sz. útra visszatérve és észak felé tovább haladva, a következõ fõ látványosság a Mátra kapuja, Pásztó városa, amelynek történetérõl önmagában meg lehetne írni egy könyvet. Csupán címszavakban: az Árpád vezette honfoglalók a Zagyvához érve, itt állapodtak meg és Anonymus elmondása szerint innen küldte a fejedelem Nyitra és Gömör várainak, valamint az északi területek meghódoltatására fiait. De itt gyülekeztette hevesi és nógrádi hadait Dózsa is. 1190-ben III. Béla apátságot alapított a városban. De megfordult itt 1303-ban Vencel cseh király is, aki Károly Róberttel szemben küzdött a magyar koronáért. Pásztó a XIII-XVI. században élte virágkorát, Zsigmond király 1407 áprilisában a Budáéval megegyezõ jogokkal ruházta föl. Szerencsére számtalan emlék ma is látható. A pásztói helytörténeti kiállítás és középkori romkert fogadja a látogatókat a kolostorépületben. A már említett Bencés-apátság monostorának, gazdasági épületeinek régészetileg feltárt mûemlékegyüttese mellett, az 1715-1720-as évek során épült barokk ciszterci kolostorépület és az 1984-tõl múzeumként mûködõ "Oskolamester" ház érdemel kitüntetett figyelmet. A városban található másik múzeumban a Rajeczky Benjámin emlékszobát, illetve 1997-tõl a Csohány-hagyatékot és a Ciszterci-rend történetét, Pásztón betöltött szerepét vázoló állandó kiállítást tekinthetik meg a látogatók. Elfáradván a múltban tett utazástól érdemes felkeresni a kellemes felüdülést nyújtó, gyógyvizû strandot.
Még mindig a 21. számú úton haladva egy kis kitérõvel elérhetõ az egyházi turizmus egyik hazai központja, Mátraverebély-Szentkút, ahol a külföldiek által is ismert híres Mária-kegyhelyet, egyik legrégebbi búcsújáró helyünket, a templomot és remetebarlangot kereshetjük föl. A kéttornyú, egyhajós szerkezetû barokk templom 1758-63 között épült. A remetebarlang 1757-es eredetû, több különálló helyiségre tagolt, melyek közül kettõ kápolna. Idáig eljutva azonban érdemes megtekinteni a falu, Mátraverebély templomát is, amelyet 1329-ben említettek elõször és kicsiny, román stílusú építménybõl alakították át. Végleges formáját 1380-ban nyerte el, ennek megfelelõen kapui kõkeretesek, gótikusak, bár szerkezetét késõbb barokkra alakították át. Igazi érdekesség, hogy a régi, 1605-bõl származó harangja jelenleg a Nemzeti Múzeumban található.
Ugyancsak a 21. sz. útról közelíthetõek meg a Nyugati-Mátra közkedvelt pihenõ, kirándulóhelyei: Bátonyterenye-Szorospatak és Mátraalmás. Bátonyterenye város és a környezõ települések gyönyörû természeti környezetben fekszenek, erdõkkel övezettek és vadban is gazdag a környék. Ám nem csak zöldturizmusra van lehetõség, hanem látnivaló is akad a jelenlegi várost alkotó mindkét településen. Nagybátony mûemlék római katolikus temploma 1735-bõl származik, barokk jellegû. Egyes források alapján úgy tûnik, hogy elõdje már 1688-ban is állt. Kisterenyén találjuk az 1790 körül épült, a megye egyik legértékesebb mûemlékeként nyilvántartott Gyürky-Solymossy kastélyt.
A következõ állomás mindenképpen Salgótarján, a megye jelenlegi székhelye, az új városépítészet egyik reprezentánsa. Természeti környezetérõl e könyv elején már írtunk. Külön figyelmet érdemel a Nógrádi Történeti Múzeum. Profilját a legújabb kori történeti, politikatörténeti, ipartörténeti, mûvészettörténeti és mûvelõdéstörténet gyûjtések és kutatások eredményei alkotják. A Nógrádi Történeti Múzeum bányászati kiállítóhelye, hazánk elsõ földalatti bányamúzeuma, szinte a város szívében, 1965. április 30-án nyitotta meg kapuit a turisták elõtt. A kiállítóhely tulajdonképpen az 1938 és 1951 között mûvelt, majd felhagyott, de még épségben lévõ József-lejtõsakna vágatrendszere. A szomszédos bányakolónia egyik megmaradt tiszti lakásában 1985-ben a történeti kiállítás, 1986-ban pedig a külszíni bányaszállítást bemutató skanzen nyílt meg. A felújított bányamúzeum új kiállítása 1995-ben nyílt meg, s a kezdetektõl az államosításig követi nyomon a nógrádi barnakõszén-bányászat történetét.
Salgótarjánban elhagyjuk az eddig követett 21-es utat és innen a 22-est követve eljuthatunk Szécsény városába, amely a megye történelmét bemutató fejezetben Rákóczi Ferenc kapcsán már kiemelten szerepelt. A Cserhát dombvidékének központjában fekvõ város egykori jelentõségét jól mutatja, hogy Károly király 1334-ben olyan kiváltságokkal ruházta fel - miként történt ez már Pásztó esetében is mint amilyeneket Buda élvezett. Vára Zsigmond idejében, a XV. század elsõ felében épült. A török alatt az erõsség felváltva volt hol a hódítók, hol a magyarok kezén. Végül is az utóbbiak, 1663-ban védhetetlennek ítélve azt, felégették. 1690-ben kezdték újra építeni, de egykori jelentõségét már nem nyerte vissza. A XVII-XVIII. században épült a Forgáchok kastélya, amelyben 1975-ben nyílt múzeum és vette fel 1979-ben Kubinyi Ferenc, a reformkori politikus nevét. Az intézmény bemutatja a névadó életét és munkásságát, de elsõsorban a megye régészeti emlékeit, valamint közép- és újkorának dokumentumait, tárgyait gyûjti az "Évezredek üzenete" állandó kiállításon bemutatva azt. Mégis leghíresebb a múzeum vadászati kiállítása, Muray Róbert grafikus és állatfestõ képeivel. Három szobát rendeztek be nagy vadászainknak állítva emléket. Érdekes látnivaló még a múzeum mellett az egykori vár börtönbástyája.
Ha ez nem lett volna elég, még mindig akad látnivaló Szécsényben. A Ferencesek 1333-ban telepedtek le az akkori községben és kezdték el építeni templomukat gótikus stílusban, ám azt a barokk korban átépítették. Az épület jelentõs mûemlék. Napjainkban a város talán legjellegzetesebb épülete a XVII. században épült, a város középpontjában látható tûztorony. A múzeumnak helyet adó mûemléképület szomszédságában érdemes még meglátogatni a Kõrösi Csoma Emlékhely kiállítását, mely 1988-ban nyílt meg. Kõrösi Csoma Sándor a nagy "székely-magyar" életútját, munkásságát követhetjük nyomon a szülõi háztól Dardzsilingig, a lehetõségekhez mérten eredeti mûvek, kéziratok másolataival, buddhista-lámaista kultikus és mûvészeti tárgyakkal.
Mindezeken túlmenõen a város két, igazán izgalmas kirándulásnak is kiindulópontja lehet.

Kis kitérõvel gyorsan elérhetõ az UNESCO Kulturális Világörökség listáján szereplõ Hollókõ, a táj és a népi építészet emlékei harmóniájának éke, példája. Fontos tudni, hogy a község várával és az alatta meghúzódó faluval eleven emberi lakhely, nem skanzen. A régi épületeket eredeti formájukban állították helyre. Ennek köszönhetõen ennyire egységesen sehol nem maradt nyoma a palóc építkezésnek, mint itt. Bátran kijelenthetõ, hogy a fatornácos házak a népi építészet remekei. Az Ófalu legszebb és legöregebb házait, valamint a Hollókõ jelképévé vált fatornyos kis templomot védetté nyilvánították. A közelben magasodó hegyoldalon áll a Kacsics-nemzetség által, a XII. században épített vár. Késõbb gazdát cserélt, jelentõssége pedig egyre emelkedett. A törökdúlás idején Fülek elõváraként tartották számon és mint annyi más erõsségünket hol a török, hol a magyar birtokolta. A Rákóczi szabadságharcot követõen I. Lipót leromboltatta.
Ugyancsak Szécsénybõl kiindulva érhetjük el a leggyorsabban Ipolytarnócot, ahol az Európa Diplomával kitüntetett, több mint húszmillió éves õslelet jelent igazi szenzációt. A község közelében elterülõ természetvédelmi terület több, szinte hihetetlen látványossággal is szolgál. Mintha a sok millió évvel ezelõtti flóra és fauna kelne életre. Tengeri üledékes kõzet egykori élõlények vázával, cápafogak és fatörzsmaradványok. Kezdjük talán e legutóbbival, mert ez alapozta meg Ipolytarnóc hírnevét.
A kövült fatörzs darabjait 1836-ban mutatták meg Kubinyi Ferenc õslénykutatónak a helybéliek. Õ 1839-ben kiásatta a törzset, majd felfedezésérõl 1842-ben számolt be egy tudományos gyûlésen. A fa egykori méretei a következõképpen mutathatók be: átmérõje a tõben 255 cm, míg kerülete ugyanitt 8 méter. Egykori, még élõ magassága Márton Ferenc szerint 92-95 méter lehetett. 1900 nyarán dr. Tuzson János erdõmérnök vizsgálta meg máig tiszteletreméltó alapossággal, s megállapítása szerint kihalt fenyõfajról van szó. Az õ figyelmét hívták föl helybéliek a megkövesedett, általuk ismeretlen állatoktól származó lábnyomokra. Az ezt követõ vizsgálódások alapján vált nyilvánvalóvá, hogy olyan komplex õslénytani lelõhelyrõl van szó, amellyel eddig még soha nem találkoztak.
Ezeket a lábnyomokat ma már bemutatócsarnokokban tekinthetik meg a látogatók, amelyek az egykor volt élet hangulatát idézik. Bátran állítható, hogy a látogatók igényeit a legmesszebbmenõkig figyelembe vevõ módon és szakszerûen kiépített útvonalakon és csarnokokban megtekinthetõ leletegyüttes a világon is ritkaságszámba menõ látványosságot kínál minden érdeklõdõ számára.

A következõ állomás mindenképpen Balassagyarmat, az egykori megyeszékhely. A város múltja, a hozzá kötõdõ szellemi nagyságok emlékei, a Palóc Múzeum gazdag néprajzi kiállítása méltán számíthat élénk érdeklõdésre. Az utóbbi évek városszépítõ munkájának eredményét, a helyreállított mûemlékek harmóniáját ötvözõ központjával, eleven kulturális életével hangulatos város képét nyújtja. Kezdjük talán a város parkjának díszével, a Palóc Múzeummal. A múzeum néprajzi gyûjteménye felöleli Nógrád megye teljes paraszti kultúráját, a szlovák, a német nemzetiség hagyományainak emlékeit. Állandó kiállítása: "A bölcsõtõl a sírig. Paraszti ünnepek és hétköznapok Nógrád megyében." A múzeumot övezõ ligetben 1932-ben létesült az elsõ hazai skanzen, a Palóc-udvar. Épületeit Karancskeszibõl, Bocsárlapujtõrõl és Patvarcról szállították a városba. A berendezett parasztporta szomszédságában áll a Szandáról származó útmenti kápolna másolata. A városról már több helyütt szóltunk, mégis érdemes elmondani, hogy kultúráját, eszmeiségét a hozzá kötõdõ személyiségek máig befolyásolják: Balassi Bálint a katonaköltõ, Madách Imre az Ember tragédiájának megalkotója, Mikszáth Kálmán a palócok krónikása, Rózsavölgyi Márk a csárdás megteremtõje, Bérczi Károly a neves mûfordító, Komjáthy Jenõ a költõ, Nagy Iván a genealógus és heraldikus, Horváth Endre a grafikus és Ligeti Lajos a világhírû orientalista.
Madáchhoz és Mikszáthhoz kötõdõen ismét megjelölhetünk két helyet, amelyek állomásai lehetnek egy szép kirándulásnak. Csesztvén a Majthényiak és a Madáchok lakhelyeként szolgáló faluban, a település fölött, egy ötholdas szép park közepén, dombtetõn álló földszintes kúriában élt és alkotott 1844-1853 között a magyar irodalom kimagasló egyénisége, Madách Imre. A kúria 1954-tõl Madách Imre emlékmúzeum, melynek 1983-tól látható kiállítása a költõ születésének 160. és Az ember tragédiája bemutatásának századik évfordulóján a tudományos kutatások akkori állapotának megfelelõ, új, állandó kiállításával nyílt meg, értelemszerûen középpontjába állítva Madách fõ mûvét. A csesztvei emlékmúzeum Magyarország egyetlen Madách emlékhelye, 1998-ban nyílt meg újra. Mûemléképülete még a településnek a ma óvodának helyt adó Majthényi-kúria is. Temploma román eredetû, de késõbb gótikus stílusban átépítették, tornya már barokk. Az építés kezdete 1212-re tehetõ.
Horpácson a Mikszáth Kálmán Emlékmúzeum nyújt Magyarországon egyedüli, eleven alkalmat, találkozni az író emlékeivel. Az új, állandó irodalomtörténeti kiállítása 1997-ben nyílt meg, bemutatva eredeti, Mikszáthhoz kötõdõ tárgyakat és dokumentumokat. Életének színterei és alkotásai idézik meg azt a környezetet, amelyben az író élt és alkotott. A településsel kapcsolatban már igazán csak érdekességként említjük meg, hogy itt volt birtokban Szontágh Pál is, Madách Imre mindvégig legjobb barátja. Ezek után már tényleg nem tûnik elcsépeltnek, hogy kicsi a világ.
Balassagyarmatról továbbhaladva érhetõ el Rétság város és környéke. A térséget a Börzsöny-hegység, a Dunakanyar és Budapest közelsége, valamint táji, természeti környezete kedvelt kiránduló és pihenõ körzetté teszi. Rétság a megye legnyugatibb fekvésû városa. A fõvárost és az országhatárt összekötõ, forgalmas 2-es út mellett elterülve összeköttetést teremt a nyugatibb régiók és a megye középsõ része között. Ennek is köszönhetõ, hogy a városban az utóbbi egy évtizedben jelentõs ipartelepítés következett be.
A város helyén létezõ korábbi községet a XIV. század végén a Losonci-család birtokolta, majd török felügyelet alá került, ezt követõen pedig több neves nemesi család rendelkezett felette. Mint már utaltunk rá, a 48-49-es szabadságharc idején több ütközetnek is színhelye volt. A város és környéke nemzetiségi szempontból is kiemelkedõ jelentõséggel bír, hiszen huszonkettõ nemzetiségi település található a közelben. Ezek között van Bánk, a körzet idegenforgalmi szempontból legvonzóbb települése, amelyet természetes tava mind a fürdõzés, mind pedig a horgászás szempontjából ideális helyszínné tesz. A település okosan kihasználva ezt a lehetõséget, jelentõs számú szálláshellyel és ennek megfelelõ színvonalú szolgáltatásokkal várja az idelátogatókat. Mindezeknek köszönhetõen a Cserhát nyugati részének egyik leglátogatottabb kisközsége. A XVIII. században a török hódoltság utáni megyébe német és szlovák telepesek érkeztek, és a szlovákok egy kis csoportja Bánkon talált új otthonra.
Ennek a ténynek állít emléket a megyei szlovák nemzetiség kiállítása, Szlovák Tájház amely 1971-ben nyílt meg Bánkon, egy századfordulós paraszti házban.
Ugyancsak a közelben található Diósjenõ, amely kempingjével, strandjával, bõséges halállománnyal rendelkezõ tavával a nyugodt pihenésre kiválóan alkalmas, és ahonnan a Börzsönybe élményekben gazdag, hosszú gyalogos túrát lehet tenni. A településsel kapcsolatban él egy olyan történelmi epizód, amelyet elhallgatni nem lehet: Marcus Aurelius római császár ekkor éppen hadvezéri minõségében ütközött meg a "jenei" tónál a második század derekán, és itt verte szét véglegesen a markomanokat és a kvádokat, akik északi irányba menekültek. Egyébiránt a község református temploma mûemlék jellegû, barokk stílusban épült 1790 környékén. Ugyancsak védett épülete a településnek a klasszicista református parókia.
Rétságról a 2. sz. fõúton tovább haladva, viszonylag rövid idõ alatt elérhetõ a fõváros, így képzeletbeli körutazásunk lezárult.

Azt gondoljuk, ezzel az egyfajta túrajavaslattal sikerült bizonyítani, hogy megyénkben meg vannak a több napos itt tartózkodás, a pihenés és az ezekhez szükséges szállás feltételei. A könyv születésének pillanatában már számos férõhely közül lehet választani. Ezek zöme közepes árfekvésû, ennek megfelelõ szolgáltatásokkal. Egyre több kényelmes, kulturált szálláshely található a csendes kis településeken, a falusi üdülést, pihenést választók részére.

Tûnjék bármennyire is teljesnek a körútra felfûzött megyei látnivalók listája, természetesen nem az. Számtalan történelmi, kulturális, építészeti emlék található még Nógrádban nem beszélve a természeti ritkaságokról , amelyeket azonban felsorolni és bemutatni nem állt módunkban.
Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a múltat talán még a kézzelfogható és szemmel látható emlékeknél is jobban megõrizték maguk az emberek. Mindennapjaikban, szokásaikban, egyszóval mindabban, amit így szokás összegezni: